Csak csendben hallgattam
tovább az idősnő szavait, amiben rendesen kitér SooMinra. Nagyokat pislogok, és
mivel nem igazán tudok neki, mit mondani, szimplán csak bólogatok, hogy értem,
amit mond. Viszont ez sem teljesen igaz, mert vannak olyan dolgok, amik
elhangzanak a szájából, hogy arról az ittlétem alatt egy árva szót sem
hallottam még. Aztán ki tudja, lehet azért van, mert nem áskálódtam még annyit,
mint amennyit igénybe vesz az egész.
Telefonomra ránézek, majd
meglátva mennyi az idő, lábammal alig hallhatóan kezdek el dobolni. Idős
emberekkel szemben türelmes vagyok, mert a saját nagymamámból kiindulva, a
velem szemben álló néni teljesen az ő tulajdonságait képezik, részben. Vele
egykorú lehet, és ugyanolyan előszeretettel mesél valakiről, mint ő, csak
hosszabban és részletesebben.
A türelmem lassan kezd
megfogyatkozni, ezért egy mély levegőt, az arcomra erőszakolok egy mosolyt,
majd mélyen meghajolva az időshölgy előtt, kikerülöm és elindulok a suli felé.
Miközben megteszek két lépést, az elmémbe furakszik egy olyan gondolat, hogyha
YeNa és JungKook találkozik vele, kő-kövön egész biztos nem marad. Megtorpanok,
és anélkül, hogy én szeretném, visszafordulok és a kíváncsian pislogó nénire
pillantok. Mivel már amúgy is sikerült egyszer elkésnem, és csak minimális
büntetést kaptam, most még egyet bevállalok, de többet már nem szívesen.
– Mi lenne, ha
visszakísérném oda, ahonnan eljött? – kérdezem mosolyogva, vállamon megigazítva
a táskámat.
– Igazából még maradni
szerettem volna, hátha SooMin kisasszony feltűnik, de ha nem találom itt, akkor
örülnék kedvesem – mondja kedvesen, majd lassan elindul felé, ami egy örökké
valóságnak tűnik.
– És merre szándékozik
menni? – döntöm oldalra a fejemet, mellé szegődve, közben követve.
– Az idősek otthonába,
ahol az unokám hagyott öt évvel ezelőtt – jelenik meg az arcán egy keserű
mosoly. Elgondolkodok egy pillanatra, majd magamban nyugtázom, hogy biztos
nincs köze ahhoz, amire én kíváncsi vagyok. – Azóta várom, hogy visszajöjjön
értem, mint ahogy azt a leveliben megírta mindig.
Csendben bólintok párat,
majd belegondolva a kialakult helyzetbe, amit ennyi idő alatt tudtam meg… Ha én
tenném meg ezt az idős nagymamámmal, egyből visszajönnék érte és nem hitegetném
mindenféle hülyeséggel, hogy majd egyszer talán újra együtt leszünk. Szerintem
ennek a néninek az unokája direkt hagyta itt az idősek otthonába, mert teher
volt számára. Eldobta magától, mint egy darab rongyot azzal az indokkal, hogy
nem tud vele mit kezdeni. Utálom ezt a világot, tele van szívtelen alakokkal,
akik nem érdemlik meg az életet, nem tudják azt eléggé értékelni, ami van
nekik, köztük a családtagjaikat sem.
Lassan tíz perce
gyalogoltunk, egyenesen az idősek otthonáig. Az egész út mély csendben telt,
nem tudtam semmilyen témát felhozni, hiszen a fontosabb dolgokon nem is olyan
régen átrágtuk magunkat. És igen, azóta is az a beszélgetésünk jár a fejemben,
keresve a logikus magyarázatokat. Mert ha azt nézzük, tényleg nem véletlen az,
hogy én jövök, erre SooMin eltűnik, ráadásul még valamilyen úton-módon, de
kapcsolatban van a dolgokkal. Ha előbb vagy utóbb, nem járok ezeknek a
dolgoknak a végére, nem lesz jó vége.
Bár ha azt nézzük, amúgy
sem tudok sok mindent a helyről és az itt lappangó titokról, de valamennyire mégiscsak
képben leszek, és jobban úgy tudok elmerülni ebben a témában, ha segítséget
kérek néhány ismerőstől. És nem tudom, mennyire vagy épp hangzik szépen, de nem
lesz más választásom, mint később az idős hölgyet is beavatni ebbe a témába.
Végül kereken fél óra
sétálás után megérkezünk az idősek otthonához, ami kívülről jobban fest, mint
maga az iskola. Nem tudom, hogyan hangozna, ha hangosan kimondanám, de ez az
egész hely nekem egy modern nagyik és papák otthonának tűnik, és nem az
ellenkezőjének. Ha belül is ilyen és a gondozók is kedvesek, ráadásul a
felszereltség a délutáni elfoglaltságura tekintve is olyan, akkor megemelem a
nem létező kalapomat előttük. Mert hát sajnos, ahonnan én jöttem, ott ennél sokkal
visszamaradottabb minden, mint itt Gwangjuban.
– AeJung asszonyom, már
megint megtetszett lógni? Tudja, hogy az idősek otthona falain és udvarán kívül
ennél messzebb nem mehet! – dorgálja meg finoman az idős nőt, minden bizonnyal
az egyik itt dolgozó ápoló.
– Tudom kedvesem, de most
úgy éreztem tényleg muszáj volt egy hosszabb sétát tennem. Ne aggódjon,
teljesen rendben vagyok, nem esik nekem semmi bajom… Főleg nem úgy, hogy ez a
kisasszony velem van – fordulnak mindketten felém mosolyogva, amitől nem kicsit
lepődök meg.
Ilyenkor tulajdonképpen
mit is kellene mondanom? Azt, hogy nem jelent gondot, mert szívesen tettem,
csak így az óráimról kések el?! Nos, ahelyett hogy megszólalnék, inkább csak
kedvesen mosolygok, hiszen úgy ahogy levagyok dermedve és sík hülye is vagyok
ehhez a dologhoz. Tekintetemet az ápolóra vezetem, aki mélyen meghajol előttem,
mert biztonságban visszahoztam AeJungot. Valahol a lelkem mélyén mégiscsak kötelességemnek
éreztem ezt megtenni, mert egymaga mégsem kóborolhatott a suli környékén. És ha
még DongSun is szembejön vele valahol, na, akkor már gondok vannak.
AeJung a kezével invitál
maga után, hogy kövessem a szobája irányába, én meg, mint egy okos kutya,
megyek utána. Miközben haladunk, valamit igencsak magyaráz, amivel nem vagyok
teljesen képben, ezért csak bólogatok, hogy értem a dolgokat. Pedig ez
egyáltalán nem így van. Elérünk a 137-es szobához, amire ki van írva a teljes
neve: Han AeJung. Kinyitva az ajtót mindketten besétálunk, de előtte én alaposan
szemügyre veszem az egészen nagynak mondható szobát. A jól megszokott bútorokon
kívül egyedül virágok és lufik voltak, semmi érdekes, amitől kitűnt volna az
egész idősek otthonából.
– Üljél csak le az egyik
fotelba, mielőtt indulnál, szeretnék veled pár szót váltani – mondja, miközben
tovább sétál egyenesen az ágy mellett levő éjjeli szekrényig.
– Ami azt illeti, egy picikét
sietek, de végül is mindegy, majd elmagyarázom a tanárnak, hogy hol voltam –
húzom mosolyra a számat, leülve a fotelba kényelmes hátradőlve.
– Tíz percet szeretnék
kérni, nem többet, aztán ígérem, mehetsz – vesz kézbe egy kis dobozt, azzal
együtt foglalva helyet az ágyon. – Szeretnék egy medált adni neked, amire
nagyon vigyázz… Azoknak, akiknek eddig odaadtam, mindig visszahozták, mert
valami fura történt akkor velük – emeli ki a dobozból a szemalakú medált.
Kísértetiesen hasonlít
arra a medálra, amit még TaeHyunggal és JungKookkal vettük az egyik
ékszerboltban YeNa-nak. Persze az azóta sem került hozzá, mert valamiért
egyikünk sem bízik meg benne, mert megvagyunk győződve arról, hogy valami
rosszra használná. Viszont most hogy AeJung is azt mondta, fura dolgok
történtek azokkal az emberekkel, akiknek odaadta és az eladó szerint valamiféle
varázslat ül rajta, valamivel nyomósabb indokot arra, amire én gondolok.
Kinézetre mindenki azt hinné, hogy egy tök átlagos ékszerről beszélünk, pedig
nem. Mert úgy őszintén, milyen medál az, amelyik egy szemre hasonlít?
Óvatosan a nyaklánc felé
nyúlok és kezembe véve alaposan szemügyre veszem. Egy pillanatra még úgy is
tűnik, mintha a közepén levő piros kis gömb felvillanna, bár biztos vagyok
benne, hogy csak hallucinálok. Sűrűn bólogatok, hogy ezt megígérhetem, mivel
tényleg ez egy olyan medál, ami nem hétköznapi. Viszont azt megtehetné, hogy
valamivel többet mond erről, mert az lenne igazán feltűnő, ha egésznap
laptoppal a kezemben mászkálnék az intézetben ez után kutakodva.
– Megígérem, de esetleg
tudna mesélni erről a medálról? – kérdezem, miközben a nyakamba akasztom, úgy,
hogy az ne látszódjon.
– Nagyon sok mindent én
sem tudok, egyedül annyit, amit az elődöm nekem is elmondott. Ez Hórusz szeme,
ami több dolgot is kinyit, ha valamit elég keményen keresel. Viszont tényleg
csak akkor lesz segítségedre, másképp nem. Ennek viszont van egy párja, amit
sürgősen meg kell találnod, mielőtt DongSun csapna le rá – mondja komolyan és
határozottan, mintha tényleg hagynám, hogy megtegye az igazgató. – Illetve még
vigyázz a Fekete Madárral, ő mindig figyel téged, anélkül, hogy tudnád.
Az egész dolog most még
jobban kezd zavarossá válni. Ismeri SooMint és DongSunt is… Ráadásul a medál
másik fele nála volt… És vigyázzak a Fekete Madárral… Ami itt folyik, az már
több, mint átlagos. Ráadásul megvagyok győződve arról, hogy valaki az
intézetben mindenre tudja a választ, csak azért nem szándékozik elmondani, mert
valamit nagyon forral a háttérben, az egész biztos.
Mivel erre sem tudok
bővebben semmit mondani, mint azt, hogy megértettem, csak szimplán bólintok
egyet. Felkelek a fotelból, majd meghajolok AeJung előtt és sarkon fordulva
távozok mind a szobából, mind az épületből. Az agyam megállás nélkül az imént
történteken kattog – mint általában mindig –, de közben próbálom a puzzle
darabkáit egybe rakni, ami lehetetlenség a javából. Megrázva a fejemet, inkább
előveszem a telefonomat a kardigánom zsebéből megnézve mennyi lehet az idő, s
hogy mégis hány óráról maradtam le eddig. Helyette inkább az szúr szemet, hogy
négy nem fogadott hívásom van, mellette meg öt üzenet TaeHyungtól. Hát biztos
meglephette, hogy korábban elindultam onnan a suliból, ráadásul nélküle.
Felsóhajtva rakom vissza
a helyére a készüléket, nem foglalkozva az üzenetekkel, mert megvagyok
győződve, hogy mindegyikben afelől érdeklődik, mégis merre kóborlok éppen.
Ugyan nem azt néztem, amit szerettem volna, de nem foglalkozva vele, ráérősen
kezdek el sétálni a suli irányába. Háromnegyed óra gyaloglás után már a kihalt folyósokon
bóklászom egyedül, keresve a termet, ahol a következő tanóra lesz megtartva.
Semmi értelmét nem látom annak, hogy matekóra utolsó tíz percébe üljek be és
nézzem a táblát, azon agyalva, mégis mit veszünk.
Nagy nehezen megtalálva a
termet, bepillantok a kis ablakon, hogy biztosra menjek nincs bent senki.
Lenyomva a kilincset besétálok, majd egy szimpatikus helyre leülök és a
telefonomat a kezembe véve kezdek el Hórusz szeme után kutakodni, hogy többet
tudjak róla és tudjam, mire kell különösebben használni. Nagyjából képben
vagyok azok alapján, amit AeJung mondott, de nekem ennyi nem elég. Ha mindenki
azt szerette volna, hogy megoldódjanak azok a dolgok, amit történnek, minél
előbb a végére kellett járnia valakinek. S mivel tisztában vagyok azzal, hogy
senki nem veszi a fáradtságot, akkor nekem kell kézbe venni a dolgokat.
Eléggé elmerültem a
keresgélésben, mert egyedül az zökkent ki, ahogy YoonGi és JiMin a mellettem
levő üres padokra dobja a táskáit. Felvont szemöldökkel nézek rájuk, azt
sugallva, hogy igazán megemlíthetnék, mégis mire volt ez jó. Különösebb választ
egyiküktől sem kapok: YoonGi hanyagul megvonja a vállait, majd kihúzva a széket
a táskájára dönti a fejét alvást szimulálva; vele ellentétben JiMin csak sarkon
fordul és kisétál a teremből.
Mindössze egy sóhaj
hagyja el a számat, majd körbetekintek az teremben és egyedül azt veszem észre,
hogy a többiek sem úgy viselkednek, mint ahogy azt máskor tenni szokták. El
vannak foglalva a saját dolgaikkal, egyikük sem beszélget a másikkal. Nem hagy
nyugodni ez a dolog, szóval felállva kisétálok a teremből, egyenesen JiMin
után, abban reménykedve, hogy valamit megtudok. Körbetekintek a folyosón, s
kiszúrom a fiúnak az alakját, miközben az egyik ablaknál támaszkodva mered ki
az udvarra.
– JiMin mi van veletek…
Mindannyian furák vagytok, nem tőletek hangos most kivételesen az egész iskola
– sétálok oda mellé, miután összegyűjtöttem minden bátorságomat.
– Neked kellene tudnod,
miért viselkedünk így, részben te is az oka vagy. Kimondta neked, hogy menj oda
JungKookhoz? – fordul felém ingerültem, közben az öklével csapva egyet a párkányra.
– Várj egy picit… Én
lennék az egyik oka? Mégis miért? Mit tettem azzal, hogy JungKook után mentem,
ahogy TaeHyung elmondott mindent? – kérdezem felemelve a hangomat, mélyen a
szemébe nézve JiMinnek.
– Csak ébredj fel végre
HeeYoung, hogy amit JungKook, TaeHyung és te csinálsz az nem épp a
legmegfelelőbb. Felborítod a megszokott életünket azzal, hogy SooMin eltűnése
után kutatsz – feleli rideged, elkapva rólam a tekintetét. – Csak hagyd abba,
amit csinálsz, semmire nem fogsz vele menni – teszi hozzá, majd vállával
meglökve az enyémet sétál vissza a terembe.
Kezeim ökölbe szorulnak,
alsó ajkamat beharapva állok egyhelyben, földbe gyökerezett lábakkal a
folyosón. Most tényleg úgy érzem, hogy nekem nincs itt keresni valóm. És ha azt
nézzük, tulajdonképpen mindegyikük úgy viselkedik velem, mint legelső napomon,
amikor megvádoltak azzal, hogy miattam vették ki a suliból SooMint. Én naiv úgy
gondoltam, két hét alatt teljesen megbékéltek azzal, hogy én is ide fogok
járni, de nekem nem úgy tűnik. Láttam JiMin tekintetében, hogy pár mondatban a
fejemhez vágta minden véleményét, ami eddig kialakult rólam. Egyedül csak abban
tudtam bízni, hogy TaeHyung és JungKook nem lesznek velem ennyire
ellenszenvesek.
Most alaposan fontolóra
veszem azt, hogy megéri visszamennem az órára vagy sem. Amúgy is három óráról
sikeresen elkéstem, az lenne legkevesebb baj, ha ezt is ellógnám, mint az
előzőket is. Felszusszanva, mély levegőt veszek, és sarkon fordulva indulok vissza
az osztályterembe, hogy a vállamra kapjam a táskámat és menjek az intézetbe. A
tanár még biztos nem volt bent, mert akkor egyből szólt volna nekünk, hogy
induljunk meg befele, mivel az órát nem idekint szándékozza megtartani.
Odasétálva a padhoz,
megfogom a táskámat és már fordulnék meg, amikor YoonGi keze a csuklóm köré
fonódik és leránt az ölébe. Meglepetten pislogok rá, miközben az ő ajkaira egy
vigyor húzódik.
– Nem menekülsz, hiszen
ez egy olyan iskola, ahol nagyon szigorúan veszik a lógásokat – feleli továbbra
is vigyorogva, kezeivel átkarolva a derekamat.
– Hidd el, nem tenném
meg, ha JiMin legalább valami nyomósabb indokot adott volna arra, miért
viselkedtek mind velem, mind egymással így – morgom alig hallhatóan, kihámozva
magam a karjai közül. – És legközelebb ne csinálj ilyet, kínos ez mások előtt –
mondom visszaülve a helyemre, közben a töri könyvet és füzetet elővéve.
– Később majd elárulom
neked, amikor nem leszünk sokan. Hidd el, csak jót akarunk neked! – dől hátra a
széken, lábát az én padomra helyezve.
Elfintorodva próbálom
lelökni a lábait a pad tetejéről, viszont ő annál inkább tovább húzza az
agyamat, de annyira, hogy végül megunva az én lábadra teszi. Csak megforgatom a
szemeit, és azzal a tudattal nyugtatom magam, hogy legalább vele rendeződni
kezdődnek a dolgaim és nem úgy tűnik, mintha mérges lenne rám.
TaeHyungot és JungKookot
egésznap nem látom, ami részben megnyugtat, meg nem is. Ennek ellenére
valamennyire felhőtlenül telik el a nap, aminek a perceit YoonGival töltöm. De
be kell látnom, eléggé okos egy ember, mivel nem egyszer próbálkoztam
rákérdezni nála a dologgal kapcsolatban, s ahelyett, hogy válaszolt volna,
terelte inkább a témát. Egy idő után, már nem is faggattam erről, beláttam,
hogy türelemmel kell lennem.
Közös megegyezés alapján
úgy határozunk, hogy amíg nem kell visszamennünk az intézetbe, körbenézünk a
városban és beülünk valahova meginni egy kávét vagy valamit. Valaki szerint ez
úgy tűnhet, mintha randiznánk, pedig nem, csak szeretnénk jobban megismerni a
másikat, ezzel is jobban letisztázva magunkban, hogy én olyan vagyok neki, mint
a húga, illetve nekem ő, mint egy védelmező báty.
– Egy valamire kíváncsi
vagyok… – szólal meg hirtelen, mire én kérdőn nézek rá. – Miért érdekel ennyire
SooMin eltűnése?
– Azért kezdtem el
ennyire kitartóan nyomozni utána, mert szerintem egyáltalán nem a véletlen műve
volt, hogy akkor tűnt el, amikor én jöttem. Ráadásul elég furának találtam azt,
hogy minden cuccát elvitte, kivéve a telefonját – mondom, ahogy megtorpanok,
egyenesen a földön figyelve egy pontot.
– Most, hogy mondod ez
tényleg nem megszokott… De attól még úgy kellene ezt végezned, hogy senki
lelkébe nem taposol bele. SooMin lassan három éve velünk volt, ezért tudnak a
többiek nehezen megszokni téged, főleg YeNa, hiszen legjobb barátnők voltak –
válaszolja zsebre vágott kezekkel, felém fordulva. – Nem áll szándékomban
megmondani, hogy mit tegyél, de én így látnám a legjobbnak.
– YoonGi… Köszönöm
szépen, hogy ezt elmondtad, legalább tudom, miért viselkedett velem így JiMin –
erőltetek az arcomra egy mosolyt. – Viszont majd később én is a segítségeteket
szeretném kérni.
– Mégis miben? – néz rám
felvont szemöldökkel, mint aki direkt rébuszokban beszél.
– Amikor TaeHyunggal és
JungKookkal a városban voltunk, hogy YeNa-nak megvegyük a kért nyakláncot,
megtudtunk pár dolgot az eladótól, s utána is, amikor a padláson voltam. Aztán
ma találkoztam egy időshölggyel, aki annak a medálnak a másik felét adta oda –
veszem ki a nyakamból, odanyújtva YoonGinak, hogy jobban szemügyre vehesse.
– HeeYoung te meg vagy
őrülve? Ez Hórusz szeme, amit DongSun annyira keres… Ha megtudja, hogy nálad
van mindkettő, azon lesz, hogy elvegye tőled, akárcsak SooMintól is – feleli
kikerekedett szemekkel, ahogy egyből visszarakja a nyakamba. – Legalább az a nő
elmondta, mire való? – kérdezi valamivel higgadtabban, mint az előbb.
Nekem nagyon úgy tűnik,
hogy YoonGi tud Hórusz szeméről, akárcsak SooMin is. Vajon akkor a többiek is
hallottak ennek a medálnak a létezéséről? Ha igen, akkor YeNa-t kihagyva,
mindenkinek beszélnem kell majd erről, úgy, hogy azt DongSun se hallja.
– Annyit mondok én, hogy
vigyázz azzal a medállal. Hórusz szeme, és segít neked, de közben, ha valamit
rosszul csinálsz, közelebb kerülsz ahhoz, hogy megidézd Íziszt és Oziriszt –
mondja hátat fordítva, úgy pillantva fel a napsütötte égboltra.
